18.fejezez~Egy másik világban

Fontos, olvasd el!
Tudom nem lett valami őrületesen hosszú rész, de csak ennyit tudtam kipréselni magamból. Valószínűleg csütörtöktől két hétig nem lesz rész, mert az egyik barátnőmmel megyek nyaralni:) Remélhetőleg akad majd egy kis időm, de nem hiszem, hogy lesz:/ Azért mindent megpróbálok majd!
Nagyon köszönöm szépen az előző részhez a komikat, eszméletlenül jól estek! Imádlak titeket!<3 Most viszont nem is dumálok tovább, jó olvasást!

Egy másik világban

"Megrémisztett a tény, hogy választanom kell. Nem tudtam dönteni, mert így vagy úgy, de összeroppannék. Kell egy kis idő, hogy a választásomat rendesen meg tudjam fontolni." - Carmen Philips

Miközben a rajongók körülvettek és kérdésekkel bombáztak egy szúró, maró érzést éreztem meg a mellkasomban. Próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire fáj, ami igen nehéz feladatnak bizonyult mivel ez a fájdalomérzet kezdett szétterjedni az egész felső testemre. Tudtam, hogy ez a rák miatt van, de nem akartam itt hagyni a rajongókat. Sajnos a betegségem nem hagyta annyiban mert köhögni is elkezdtem, amire már Zayn is felfigyelt.
- Carmen minden rendben? - ide jött hozzám és az arcomat két keze közé fogta, hogy a szemembe tudjon nézni. - Gyere menjünk vissza. - fogta meg a kezem és már kezdett volna húzni befele de én kirántottam a csuklóm a marka közül.
- Jól vagyok. Nem megyek vissza. - mondtam határozottan, mire rosszallóan megrázta a fejét és dühösen felnézett az égre.
- Rendben. - sóhajtotta, majd újra osztogattuk az aláírásokat, de egy tapodtat sem mozdult mellőlem. Egy kicsit csillapult a szúró érzés, de nem múlt el csak tűrhető volt. Mikor már csak a kérdésekre válaszoltunk, mert mindenki megkapta amit szeretett volna, ismételten előjött a köhögés. A mellkasom, majd szétszakadt annyira fájt, amit már nem tudtam nem kimutatni. A köhögés is egyre erősebb volt, aminek meg is lett a következménye. Mikor a kezembe néztem megláttam a vért.
- Zayn.... - mondtam kétségbeesetten - vért köhögtem. - suttogtam miközben a szemeibe néztem. Arca színe a fal fehérhez hasonlított, íriszei kikerekedtek és az ajkai egy picit elváltak egymástól. Ez a sokk hatás csak két másodpercig volt észrevehető rajta, majd megrázta a fejét és az arcomat a kezei közé vette.
- Most azonnal be kell mennünk. - mondta a szemeimbe, de nem nagyon értettem meg láttam, mert a hallásom és látásom kezdett tompulni. Szemeim kezdtek lecsukódni, míg a lábaim kicsúsztak alólam, mire két erős kart éreztem meg magamon. Hallani hallottam a körülöttem lévő dolgokat, de látni már nem láttam. - Carmen! Nyisd ki a szemed...gyerünk tudom, hogy erős vagy! - hallottam meg Zayn kétségbeesett hangját. Minden erőmet összegyűjtöttem és megpróbáltam kinyitni a szememet, ami egy picit sikerült. Nem annyira mint amennyire akartam, de ez is több a semminél.
- Zayn... - erőltettem ki magamból miközben a jobb tenyeremet barátom arcához emeltem. Nem tudtam többet megszólalni, mert minden erőm elszállt egy pillanat alatt, és megtörtént a filmszakadás. Éreztem itt a vég...


Semmilyen csipogó hang, semmilyen klór szag, semmilyen kényelmetlen ágy és semmilyen infúziót nem érzek a karomban. Hol vagyok? Mert biztos nem a kórházban. Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemeim, de amit megláttam az igen fura. Mindenhol felhők. Felültem és akkor megtapasztaltam, hogy magán egy felhőn vagyok én is. Amint végignéztem magamon, rájöttem, hogy a saját ruháimban vagyok. Azonnal felálltam és sétálni kezdtem, miközben a fejem jobbra-balra ingattam hátha meglátok valamit, vagy valakit. Hosszú gyaloglás után egy férfi alakot véltem felfedezni a távolban, aki háttal állt nekem. Lábaim azonnal gyorsabb tempóra váltottak, már futottam az ismeretlen személy felé, hátha tud nekem segíteni.
- Elnézést tudna nekem segíteni... - nem folytattam, mert mikor megfordult, a férfi a nyakába ugrottam. - Junior! - szorítottam magamhoz az unokatesómat.
- Carmen! Úgy hiányoztál! - mondta mosolyogva.
- De hogy? Hisz te két éve meghaltál... - a végére kikerekedett a szemem és nem értettem mi folyik itt. - Hol vagyok? Mi történt velem? - kiáltoztam idegességemben.
- Hé Carmen nyugi... Hogy fogalmazzak, hogy ne akadj ki... - gondolkozott hangosan Junior. - Inkább kimondom kerek-perec. Carmen te meghaltál és a mennyben vagy. - közölte az egyszerű tényt. A szívem gyorsabb tempóra váltott, míg a fülemben a vér lüktetett. Meghaltam? Mire észbe kaptam a lábaim kicsúsztak alólam és minden elsötétült.

Greg Junior Philips

- Carmen ébresztő! - paskolta meg valaki az arcomat mire kinyitottam az íriszeim.
- Mi történt? - kérdeztem miközben a fejemet fogtam és felültem.
- Elájultál mikor megtudtad, hogy meghaltál. - közölte Junior.
- Milyen lazán veszed azt hogy kipurcantam! - horkantottam fel idegesen.
- Igazából nem haltál meg teljesen. Úgymond élet halál között vagy. - vakarta meg a tarkóját zavarában.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel, miközben a kezeim karba fontam a melleim alatt.
- Megmutatom azt ahol te vagy a való világban. - mondta Junior, majd csettintett egyet, mire a kórházba kerültünk. - Most nem lát minket senki mert szellemek vagyunk. - tájékoztatott unokatesóm, mire bólintottam. - Megmutatom mi történik a környezetedben. Ez a kórtermed. Menj be nyugodtan. - mutatott egy ajtóra. Bólintottam, majd bal kezem a kilincsre helyeztem, de nem nyomtam le. - Miért nem mész be? - kérdezte Junior.
- Félek... - suttogtam magam elé. Junior elnevette magát, ami miatt egy gyilkos pillantással jutalmaztam. Lenyomtam a kilincset és unokatesómmal együtt bementünk. A szobában nagy csönd uralkodott, csak a gépek csipogását lehet hallani. Zayn a testem mellett ült és az összekulcsolt kezünket nézte. Itt volt az egész banda és Eleanor, de azok akik nekem a legfontosabbak nem. Adam, Nate, anya, apa és Perrie.
- Miért nincsenek itt? - kérdeztem Juniort, miközben fátyolos tekintetem rá emeletem. Egyből tudta, hogy kikre gondolok, de nem válaszolt csak lesütötte a szemét. - Hol vannak?! - szólaltam hisztérikusan.
- Carmen nyugi....
- Ne nyugtass te engem! Most azonnal mond meg hogy hol vannak! - mentem oda Juniorhoz és a mellkasát bökdösni kezdtem, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. Pez lépett be rajta és látszott rajta, hogy aggódik.
- Mi történt? - kérdezte, miközben a szeme Zayn és Eleanor között cikázott. Barátom elmesélte a történteket, majd Perrie kicsit dühösen leült az egyik székre.
- Anyud és apud dolgozik, Adam iskolában van és Nate, pedig...otthon van és pihen. - sóhajtotta unokatesóm. Mi van?! Nate otthon van és pihen?! Miért nem képes bejönni hozzám legalább egy percre? Ez neki akkor fáradtság? Vagy nem is érdekli, hogy mi van velem? Szép kis legjobb barát! Hogyha ő így akkor, majd ha magamhoz térek én úgy! Nyugtatás képpen vettem egy hatalmas levegőt és elszámoltam tízig. Szerencsére lenyugodtam, majd tekintetem az élettelen testemre vezettem. Odamentem Zaynhez és mellé álltam. Jobb kezem a vállára tettem, amit valószínűleg megérezhetett, mert odakapta a fejét. Egy puszit nyomtam az arcára, amitől megrázkódott, ami engem mosolygásra késztetett.
- Minden rendben Zayn? - kérdezte Liam.
- Persze, csak kirázott a hideg.
- Gyere Carmen mennünk kell. - mosolygott rám kedvesen Junior.
- Elmehetnénk még egy valahova? - kérdeztem, mire vonakodva, de bólintott.
- Hova?
- Az iskolába. - mosolyogtam rá. Bólintott, majd megfogta a kezem és lehunyta a szemeit. Egy pillanat alatt a suli előtt teremtünk, majd bementünk. Megkerestem a kisöcsém termét, majd bementünk. Junior megállt az ajtóban, míg én odasétáltam testvéremhez.
- Nos gyerekek, akkor meghallgatnám a házi feladatokat. Névsor szerint haladunk. Az első Adam. Gyere kérlek fáradj ki és olvasd fel, hogy kiről írtál, ki a példaképed. - szólalt meg a tanárnő kedvesen. Öcsi felállt és a kezében egy lappal kiment az osztály elé és olvasni kezdett.
- Az én példaképem a nővérem. Felnézek rá, mert ő gondoskodik rólam és szeret. Mindig szakít rám időt, még akkor is, ha nagyon elfoglalt. Mindig főz, mos, takarít rám, amikor anyáék dolgoznak. Nagyon sok időt töltünk együtt, ő tanított meg mindenre. Délutánonként mindig játszik velem és segít tanulni. Ő nevel, ami számomra sokat jelent. Régen mindig, hogyha nem tudtam elaludni vagy rosszat álmodtam, akár az éjszaka közepén átjött és énekelt nekem. Nagyon sok mindent köszönhetek neki. Ezért ő a példaképem, mert kitartó, erős és sosem ad fel semmit. Elmondhatom, hogy nekem van a világon a legeslegjobb nővére, akit nagyon szeretek és remélem meg fog gyógyulni. - fejezte be Adam. A szemeim könnybe lábadtak a meghatódottságtól és legszívesebben átöleltem volna az öcsémet, de sajnos nem tudom.
- Gyere mennünk kell. - szólalt meg kedvesen Junior. Bólintottam, miközben az arcomat törölgettem a könnyek miatt. Viszont most nem egy szomorú, hanem egy hatalmas mosoly ékeskedett a pofimon. Kimentünk a suliból, ezért unokatesóm megfogta a kezem, majd vissza mentünk a fellegek fölé.
- Mész vagy maradsz? - kérdezte kedvesen Junior.
- Kell egy kis idő, hogy eldöntsem. - sóhajtottam egyet. 
 Ezt hallgasd!
Most mit tegyek? Ha vissza megyek, akkor megint küzdenem kell a betegségem ellen, amit már nem bírnék, mert a fizikai képességem nem akkora, hogy kibírnám. Beleroppannék abba, ha ismételten harcolnom kellene. De ha itt maradok sok mindent elveszítek. A családomat, a barátaimat, de legfőképp a szerelmemet. Ugyan még egyikünk sem mondta ki, hogy szeretlek, de tudom, érzem, hogy így érez. Adamet nem szeretném magára hagyni, de tudom, hogy elég erős és okos ahhoz, hogy elengedjen és hogy megállja a helyét az életben. Anya és apa közti kapcsolatom sosem fog jobb lenni, de mindig is szerettem őket, amit sajnos sosem mutattam ki nekik. Tudom, hogy milyen a hátterünk, de ha most visszamennék az egyik teendőm az lenne, hogy elmondanám nekik, hogy mennyire is szeretem őket. A barátaim pedig nem mások, mint a One Direction, El, Perrie, Nate és Adam. Ad attól függetlenül, hogy a testvérem egy fantasztikus barát is egyben. Lehet még sok mindent kell tanulnia ezekről, de nagyon jól tudja kezelni a szituációkat. Eleanor és Perrie az örök barátnőim maradnak, mert nagyon sokat segítettek nekem. Nate-tel kapcsolatban, pedig csak annyit, hogy lehet, hogy megbántott azzal, hogy nem jött be hozzám, de attól függetlenül mindig kiállt mellettem még akkor is ha nem nekem volt igazam és mindig megvédett minden fiútól. Számomra ő olyan mint egy védelmező báty. És maradtak a popsztárok. Lehet sokan lenézik őket, de ha egyszer megismernék milyenek is igazából, akkor már is 180 fokos fordulatot venne a véleményük. Amúgy egyáltalán nem olyanok, mint ahogy beállítják őket az újságok. Louis igenis értelmes-na jó van olyan mikor kételkedek ebben-, Liam pedig tud őrült is lenni, Niall nem egy zabagép, teljesen normálisan eszik, Harry pedig nem akkora nőcsábász, mert amióta ismerem csak két lánnyal láttam. És Zayn. Őt még mindig nem sikerült teljesen kiismernem, de már majdnem. Ettől függetlenül teljes mértékig megbízok benne és nagyon szeretem. Mikor megláttam egyből beleszerettem, az első perctől kezdve. Azok a zöldes barna íriszei, az ében fekete haja, a mosolya amitől egyből elájulok, a hangja, amibe beleremegek, ha csak meghallom, a nevetése, ami dallamként járja át az egész testem, maga az egész fiú amit imádok. Mi tévő legyek? Vagy visszamegyek és összeroppanok a betegség miatt vagy itt maradok, de akkor a hiánytól roppannék össze. Melyiket válasszam? Gondolkozz Carmen, gondolkozz! Nem tudok dönteni, hogy mi tévő legyek.
- Eldöntötted? - kérdezte Junior egy óra gondolkodás után.
- Igen. Maradok egy kis ideig és ha megleszek, akkor itt maradok. - mondtam határozottan. Junior összeráncolt homlokkal figyelt, majd megvonta a vállát. Eldöntöttem. de azért még néha meginog bennem valami, hogy biztos jól döntök-e.