19.fejezet~Most az a legjobb döntés, ha most elmész

Kedves Olvasók! Tudom régen hoztam részt, és tudom ez sem lett a legjobb! Nehezen de kipréseltem magamból ezt az összecsapott munkát:// Remélem azért kapok pár komit... Xx RR

Most az a legjobb döntés, ha most elmész

"Amit Harry kért teljesítettem. Már magam sem tudom, hogy merre vagy hol esetleg mikor mentem el, de egy biztos; a cél nem más mint: ELŐRE. Az egyetlen kiút ebből a káoszból!" -Carmen Philips

*Carmen szemszöge*

Pár napja már itt vagyok a "mennyben". Igazából ahhoz képest, hogy az elején mennyire nem tettszett, most annyira imádom ezt a helyet. Itt minden megvan! Vagyis nem minden...nincs itt a családom, a barátaim és a szerelmem. Ő hiányzik a legjobban. Nem érzem a kölnijének bódító illatát, ami mindig elkábít, nem láthatom tökéletes külsejét és nem lehetek vele. Ezt így nem bírom tovább! Nekem kell Ő!
- Junior! - kiáltottam el magam. Egy pillanat alatt mellettem termett és érdeklődve figyelt engem.
- Hmm? - kérdezte mosolyogva. Nem mondtam semmit csak átöleltem és a fülébe kezdtem suttogni.
- Szeretlek és hiányozni fogsz! Remélem még találkozhatunk. De addig is csak rosszat halljak rólad! - nevettem fel - Nagyon hiányozni fogsz! De tudod Nélküle nem tudok élni. - suttogtam, majd a fátyolos tekintetem Juniorra emeltem. Mosolyogva figyelt engem.
- Helyesen döntöttél. De nem gondoltam volna, hogy egy hét kell, hogy rá gyere. - vigyorgott unokatesóm.
- Egy hét? - kerekedett el a szemem. Egy hét?! Nem is tűnt annyinak...
- Menjél, mert szükség van rád! - mondta, majd megpuszilt és integetni kezdett. A testem halványulni kezdett, miközben mosolyogva integettem.

*Zayn szemszöge*

- Most a szemem káprázik vagy Carmen tényleg mosolyog? - kérdeztem, miközben a többiek felé fordultam. Egyből felkeltek a székükből, majd miután ránéztek a barátnőmre meglepődöttség és boldogság ült ki az arcukra. Az apró keze, amit fogtam megszorított, majd a szemeit kinyitotta.
- Édesem! - mondtam vigyorogva miközben Carmen föle hajoltam és a szabad kezemet az arcára simítottam. Megköszörülte a torkát, majd megszólalt.
- Zayn? Kik ezek az emberek? - kérdezte végig nézve a társaságon. Mindenkinek meglepődöttség és ijedtség tükröződött az arcán.
- Tényleg nem ismersz fel minket Carmen? - szólalt meg Harry.
- Nem. De ha már itt vagytok igazán elmondhatnátok, hogy kik vagytok.
- Biztos nem emlékszel rájuk? - kérdeztem megrémülve, mire megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem. Egyszer csak felnevetett, mire mind rákaptuk a tekintetünket.
- Látnotok kéne az arcotokat! "Biztos nem ismersz fel minket Carmen?" Hát ez eszméletlen! Hogy ti milyen hiszékenyek vagytok! - nevetett fel a barátnőm.
- Tudod hogy ránk hoztad a frászt?! - szólaltam meg megkönnyebbülten.
- Bocsiiiiii. Valahogy csak ki tudlak engesztelni. - mondta kacéran, majd közelebb hajolt és érzékien megcsókolt. Visszacsókoltam, mire a többiek "húú"-ni kezdtek. Amint elváltunk egymás szemébe néztünk, mire megszólaltam.
- Ez mennyire hiányzott.
- Nekem mondod? - nevetett fel Carmen.
- Ne itt romantikázzatok! Vannak itt gyerekek is! - szólalt meg Louis.
-Várj Louis akkor neked nem oviban kéne lenned? - szólalt meg nevetve barátnőm, mire felkuncogtam. - Na de most hol az orvos, mert haza akarok menni. - mondta Philips miközben felállt.
- Hé, hé, hé, te feküdj vissza, majd mi megkeressük. - mondtam miközben visszanyomtam az ágyra. Louis és Liam elmentek megkeresni az orvost, Niall és Harry pedig a büfébe mentek így kettesben maradtunk. Befeküdtem mellé, majd hátulról átkaroltam.
- Tudod hezitálnom kellett, hogy visszajöjjek-e vagy ne... De végül jól döntöttem. - mosolygott rám, miután megfordult, így szembe volt velem.
- Ezt hogy érted, hogy visszajössz-e vagy nem? - értetlenkedtem.
- Hosszú sztori. - mosolygott rám Carmen. Közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaink súrlódtak, mire a mellettem fekvő lány megszólalt. - Csókolj már meg! - vigyorgott, mire egyből lecsaptam ajkaira. Hosszú csókcsatánk után csak egymás szemeibe néztünk és hallgattuk a csöndet.
- Szerintem itt az idő, hogy kimondjam... - szólaltam meg halkan - ...Szeretlek! - mondtam ki mire Carmen először megijedt, majd próbálta takargatni félelmét, de nem igazán sikerült. - Mi a baj? Te nem így érzel? - kérdeztem szomorúan.
- De nagyon imádlak, csak őszintén megvallva én félek kimondani. Mert ha mindkét ember megvallja, akkor a kapcsolatuk bensőségesebb lesz és én ettől félek. - mondta ki gondolatait.
- Mi? - kérdeztem miközben leszálltam az ágyról, mire Carmen felült. - Hogy érted azt, hogy félsz?! Nem szeretsz...vagy mi? Mert ha nem akkor ennek a kapcsolatnak most vessünk véget! - mire kimondtam, meg is bántam. Én teljesen hülye vagyok? Hogy mondhatok ilyet, hogy akkor vessünk véget a kapcsolatnak?! - Nem így gondoltam! - magyarázkodtam azonnal.
- Szakítani akarsz? - kérdezte szipogva, miközben felállt az ágyról és kihúzta magából az infúziót. - Akkor Zain Jawwad Malik ennek a kapcsolatnak vége! - vágta a fejemhez dühösen, majd sírva kirohant. Egyből utána rohantam, majd az egyik folyosón utol is értem, ahol a csuklója után nyúltam. Szembe fordítottam magammal, mire egy hatalmas pofont lekevert nekem. Egyből az arcomhoz nyúltam, mire Carmen kirántotta a karját a kezem közül és elrohant. Hogy lehetek ennyire hülye?! Egy idióta seggfej vagyok! Dühömben egy jobb öklöst adtam a falnak ami megrepedt. Fújtatva indultam meg a másik irányba, ahol a többiek tátott szájjal álltak. Nem foglalkozva velük utat törtem magamnak köztük, majd kirohantam a kórházból. Beültem a kocsimba, majd beindítottam a motort. A gázpedált nyomtam, ahogy csak tudtam az sem érdekelt, ha megbüntetnek a rendőrök. Az egyik úton áthaladva oldalról megpillantottam egy felém közeledő kamiont, ami folyamatosan dudált. El akartam menni, de már késő volt, csak annyit éreztem, hogy a fájdalmak hirtelen nyilallnak belém, majd pár másodperc múlva elsötétül minden.

*Harry szemszöge*

Értetlenül álltunk a folyosón, majd miután magamhoz tértem a látottakból Carmen után igyekeztem. Egy 2 perc sprint után utolértem a síró lányt, majd futás közben gyors hátulról átöleltem, hogy megállítsam. A karjaim közt sírógörcsöt kapott és lerogyott a földre. Én is leültem a folyosón, majd szorosan öleltem magamhoz, miközben dúdoltam neki és simogattam. Kezdett egy picit lenyugodni, majd a szemei elkezdtek elnehezedni és végül elaludt. Egyik kezem a lábai alá, míg másik a háta alá raktam, majd felemeltem és elvittem a kórterméhez, ahol a többiek voltak. Amint meglátták a kezeim közt alvó lányt, halkan kinyitották nekem az ajtót, majd bevittem és lefektettem az ágyra. Kimentünk a szobából, majd a váróban leültünk és beszélgetni kezdtünk.
- Szerintetek mi történhetett? - szólaltam meg a csöndben.
- Nem tudom...valószínűleg valami miatt össze vesztek és lehet, hogy szakítottak. - Mondta Niall miközben egy szendvicset majszolt.
- Biztos nem szakítottak! - szólalt meg Louis.
- Szerintetek hol lehet Zayn? - kérdezte Liam.
- Mint mindig most is elment gondolkozni vagy mit tudom én. - horkantott Lou. Csendben maradtunk és a gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Nekem igazából már elegem van abból, hogy mindig őket kell békíteni vagy esetleg szenvednek, mert nem merik bevallani egymásnak, hogy szerelmesek a másikba. Gondolkodásomból a mentő hangos szirénázása zökkentett ki. Mind odakaptuk a tekintetünket és megnéztük, hogy mi történt.
- Az Zayn? - suttogtam elkerekedett szemekkel. Azonnal felálltam és odarohantam, de az orvosok visszafogtak, hogy nem mehetek közelebb. - Zayn! - kiáltottam, mire a többiek is idejöttek. Borzalmas látvány volt. Mindenhol csak vért lehetett látni, éppen hogy csak ki lehetett venni, hogy az Zayn. Az egész teste tele volt sebekkel, amikből szó szerint ömlött a vér. Erre senki sem számított. Odaakartam menni hozzá, de az egyik orvos visszafogott.
- Sajnálom uram, de most nem mehet oda. - nyomott vissza. Malik résnyire kinyitotta a szemeit, majd rám nézett.
- Harry... - suttogta elhalóan. Amint kimondta elszállt minden ereje és lecsukódtak szemhéjai. Hirtelen a folyosó végéről egy sikítást hallottunk mire mind odanéztünk. Carmen volt az aki a szája elé kapta kezét és úgy rogyott össze, amint meglátta haldokló barátját. Louis azonnal odarohant hozzá és lefogta, mert ide akart volna rohanni.
- Ne Carmen! Ezt nem szabad látnod! - nyugtatta csendesen Lou. A lány folyamatosan sírt a könnyek versenyt futottak az arcán. Hangos zokogásba tört ki és folyamatosan mondta a magáét.
- Ez az én hibám! Ez nem lehet igaz! Ha kimondtam volna, akkor most nem lenne semmi baja! Minden az én hibám! Egyáltalán minek élek még?! AZ a hülye rák már végezhetett volna velem! - ordibált saját magának. - Zayn! - sikította fel, majd a szívéhez kapott és eldőlt, majd a padlóra zuhant.
- Jézusom! Carmen! Carmen, figyelj rám! - térdelt le Louis a lány mellé, majd az arcát óvatosan paskolni kezdte. - Orvost! Azonnal! - ordított fel Tommo, mire a sarkon egy rohanó fehér köpenyes fordult be. Azonnal letérdelt Philips mellé, majd megállapította, hogy nagyon kimerült és az miatt elájult. Bevitték a kórtermébe, majd az orvos közölte, hogy Zaynt éppen műtik.

*Carmen szemszöge*

Minden az én hibám! Hogyha kimondtam volna azt a nyamvadt szót akkor boldogan élhetnénk tovább. Nem, ehelyett én megfutamodtam egy szótól, majd később a barátom vagy nem is tudom mimet egy mentő hozza be a kórházba, úgy hogy tiszta vér minden. Remek Carmen ezt is jól megcsináltad! Én mindig mindent csak elrontani tudok, körülöttem minden rossz.
Amint felébredtem kikeltem az ágyból és elindultam megkeresni Zayn kórtermét. Egy fél óra keresgélés után megtaláltam, majd benyitottam, de a fiúk is bent voltak. Zayn gépekre volt kötve és tele volt sérülésekkel. Szemeimbe könnyek szöktek, miközben kezemet a szám elé kaptam.
- Most az a legjobb döntés, ha most elmész. - szólalt meg komoran Harry. Amint meghallottam mit mondott, kifutottam a szobából. Teljesen jogosan mérgesek rám hisz az én hibám. Befutottam a szobámba, majd bementem a fürdőbe pár ruhadarabbal. Gyors magamra kaptam a fekete csőnadrágom, egy piros tapadós trikót és egy szürke pulcsit, aminek az ujját feltűrtem. A hajamat kifésültem és felkötöttem egy copfba, majd magamra húztam a Nike sportcipőm és a telefonomat meg a fülhallgatómat magamhoz véve, kimentem a kórtermemből. A fülhallgatót hozzácsatlakoztattam a mobilomhoz, majd bedugtam a fülembe és bekapcsoltam a lejátszási listát. Kimentem a kórházból és elindultam a legelső úton egyenesen a semmibe.

§§§

Vajon hány órája sétálhatok? Fogalmam sincs. Az autópályán kötöttem ki, nem tudom hogy hogyan csak mentem előre. A fiúk teljesen jogosan dühösek rám! Hisz ha én nem lennék, ha nem is találkoztunk volna soha, ha nem szerettünk volna egymásba akkor most nem lenne ez a tragédia! Miért, miért,miért?! Miért mindig én?! Mindig velem van minden baj, mindig mindenért én vagyok a hibás.
Az utat csak a hold és a csillagok világítják be nekem, miközben még mindig megyek előre a nagy semmibe. Azt kérte Harry, hogy menjek el, hát jó rendben én teljesítettem a kérését, hiszen elmentem és már azt sem tudom, hogy hol vagyok. Az biztos, hogy már nem Londonban, mivel a London feliratú tábla mellett már elhaladtam kb. egy órája. Fogalmam sincs merre tartok csak megyek előre, amerre a lábaim visznek.