7.fejezet~Választanom kell

Kedves Olvasóim!
Meghoztam az új részt ami nem lett valami izgalmas, de azért remélem néhány komit... A részről különösebben nincs mondani valóm csak annyi, hogy itt egy pici bejutást nyerhetünk Zayn gondolataiba.
Jó olvasást! Komizzatok!
Xx RR

Választanom kell

"Nem tudom kiverni a fejemből...Mintha itt járkálna az agyamon és a saját nevét mondogatná folyton...Carmen...Carmen...Carmen..." - Zayn Malik

Már öt napja itt fekszek és nem tudok megmozdulni vagy kinyitni a szemem. Folyamatosan jönnek be hozzám a fiúk, Eleanor és öcsi. Szegény Adammel nem tudom mi van, mert nagyon ritkán van bent nálam és akkor sem beszél, hogyha itt van. Kezdem feladni. Nem tudok semmit sem csinálni. Élet és halál között vagyok, ami valljuk be nem a legjobb. A hallottakból megtudtam, hogy kómában vagyok, mert az agyam nem kapott elég levegőt. Csak velem történhet meg ez! Csak az én életem, lehet ennyire elcseszni...
Most is itt vannak a fiúk és Eleanor, de sajnos öcsi nem, mert az iskolában van. Nagy csönd uralkodik, csak a gép csipogását lehet hallani, ami hozzám van kötve. Egy puha és meleg kéz fogja a bal kezem, amit bárhonnan felismerek, ez Zayn. A jobb kezemet, pedig Eleanor fogja. Kettőjük kezét bárhonnan felismerem.
- Srácok, Paul írt, hogy menni kell próbára. - szólalt meg Liam. Lépéseket kezdtem hallani, de Malik még mindig nem engedte el a kezem.
- Zayn gyere. - mondta gyengéden Louis. A fiú elengedett és kiment. Már csak én és Eleanor voltunk bent.
- Jaj, Carmen kérlek adj valami életjelet! Megbolondulok, ha itt hagysz... - suttogta El. Gyerünk Carmen most vagy soha! - győzködtem magam a gondolataimban. Nagy erőt vettem magamon és az ujjaim megpróbáltam megmozdítani, de semmi. Ilyen gyenge vagy? Nem! - szidtam magam belülről. Összeszedtem minden erőmet és újra próbálkoztam, de ezúttal sikerrel jártam.
- Úr...isten Carmen! Ezek szerint élsz és hallasz! Hallod nekem nehogy feladd! Küzdj! Tudom, hogy te egy erős csajszi vagy! Csak kitartás... - biztatott ami elegendő erőt adott nekem így kinyitottam a szemeim. A fény és a fehér falak szinte megvakítottak, de párat pislogtam és rendesen láttam. Eleanor felállt és kirohant, majd egy perc múlva, egy negyvenes éveiben járó, fehér köpenyes férfival jött vissza. Leszedte rólam a lélegeztető gépet, így most már tudtam mosolyogni.
- Üdvözlöm Mr. Carter. - köszöntem a rég látott orvosomnak.
- Jó napot Ms. Philips! Jó hírrel kell szolgálnom. A gyógyszerek hatására az állapota javult. - mondta mosolyogva. Egyből boldogabb lettem, amint meghallottam. Szinte kivirultam, mert így többet lehetek öcsivel. Nekem Adam nagyon sokat jelent, szinte ő az életem. Amikor csak tudok vele vagyok és segítek neki amiben csak tudok. - Holnap haza is mehet, de nagyon sokat kell pihennie, hogy az állapota csak jobb legyen. Viszlát! - ment ki az orvos a szobából.
- Van egy hírem! - zavart ki gondolataimból El.
- Várj kitalálom...összejöttél a répaimádóval. - szólaltam meg.
- Honnan tudtad? Várj kitalálom...hallottál minden egyes szót míg kómában voltál? - vonta fel a szemöldökét. Nem mondom, hogy igen, mert akkor egyből kérdezősködni kezdene és véletlenül elmondanám, hogy mit mondott Zayn.
- Nem csak ráhibáztam. - füllentettem egy kicsit...picit...na jó nagyot. - Adammel mi van? - tereltem a témát.
- Most otthon van, mert lázas lett tegnap délután. - mondta El. Nehezen felültem, majd leléptem az ágyról. - Most hova mész? - aggodalmaskodott barátnőm.
- Haza. Öcsinek szüksége van rám. - válaszoltam egyszerűen. Eleanor felállt és visszanyomott az ágyba, aminek nem igazán örültem, mert nem tudtam ellene harcolni, mert gyenge vagyok. - Ha most nem lennék legyengülve, komolyan arrébb löknélek. - sziszegtem a fogaim között, miközben szúrós szemekkel néztem rá.
- De gyenge vagy, szóval nincs más választási lehetőséged. - vigyorgott rám. Több óráig beszélgettünk, mikor hirtelen kicsapódott az ajtó és egy olyan személy lépett be, akire igazán nem számítottam.
- Jól vagy? Nincs semmi bajod? - szólalt meg aggodalommal a hangjában.
- Erről veszekedtünk. Most is nem, hogy azt kérdeznéd, hogy mi újság, nem, hanem egyből jól vagy, nincs semmi bajod - mondtam ridegen.
- Bocs hogy aggódok miattad! - válaszolt bunkón.
- Nem az a baj, hogy aggódsz értem, hanem az ahogyan kimutatod. Nagyon szarul esik az, mikor mindenkitől csak a sajnálkozó tekinteteket kapom. A legjobb barátomtól elvárnám, hogy úgy viselkedjen velem, mintha egészséges lennék. - vágtam vissza. Vett egy mély levegőt, majd lehiggadt.
- Majd visszajövök, ha nem leszel ilyen. - mondta Nate és távozott a szobából. Megforgattam a szemeim, majd tovább beszélgettünk Ellel.

*Zayn szemszöge*

- Zayn mi van veled?! Akkor előröl az egészet! - rivallt rám Paul. A próbán vagyunk és már tizedjére rontom el a szöveget. Folyamatosan csak kattog az agyam, hogy mi lehet Carmennel. Vajon felkelt vagy még mindig nincs magánál? És vajon hallotta amiket mondtam neki? És, ha igen akkor mit szól hozzá? Vagy ő egyáltalán többet érez barátságnál vagy nem? És még több száz kérdés felgyülemlett bennem, de egyikre sem kaptam választ. A legtöbbre Tőle kaphatok választ, de nincs bátorságom megkérdezni.
Most végre nem rontottam el a szöveget, de ez sem lett tökéletes csak elfogadható. Mivel nem volt semmi erőm és kedvem újra felvenni a dalt, ezért a próbának vége lett, mert már Paul is látta mennyire nyúzott voltam. Elköszöntünk mindenkitől, majd kimentünk a kocsihoz és mindenki beült.
- Srácok most írt El, hogy Carmen felébredt. - szólalt meg Louis. Mivel én vezettem, ezért egyből vettem egy kanyart és a kórházhoz vezető úton mentem tovább. A többiek nem értették, hogy miért kanyarodtam le, de mikor meglátták a kórházat, megértettek mindent. Leparkoltam és kiszálltunk, majd a liftbe beszálltunk és a negyedik emeletre mentünk. Nagy csönd uralkodott senki sem szólalt meg, csak bámultunk ki a fejünkből és gondolkoztunk. Mikor kinyílt a lift ajtaja, elsőként pattantam ki abból és a kórterem felé igyekeztem. A kilincsre helyeztem a kezem, majd kicsit hezitáltam, de benyitottam. Mindkét lány ránk kapta a tekintetét, majd elmosolyodtak.
- Jaj, Carmen annyira aggódtunk érted! - ölelte át Liam. Mindenki sorjában átölelte, majd én is. Szorosan magamhoz vontam, amit a lány ha jól éreztem nem igazán bánt.
- Na és mikor mehetsz haza? - kérdezte kedvesen Niall. Nem igazán figyeltem a beszélgetésre,mert a gondolataim jobban lefoglaltak. Nem tudom mi van velem. Carmen iránt többet érzek, mint barátság, de Perriet is szeretem. Nem tudom mit tegyek. Hiszen egyszerre két lányt nem szédíthetek...de az sem biztos, hogy Carmennek én bejövök. Szóval maradok Perrienél és próbálom a fejemből kiverni a másik lány lámpaként izzó méregzöld szemeit, fantasztikus alakját, jó humorát, szépséges arcát, falni való ajkait, gyönyörű már majdnem derekáig érő barna haját. Nehéz dolog lesz, de meg kell próbálnom!
- Zayn! Figyelsz te egyáltalán? - zavart ki gondolataim közül Harry mély hangja és az, hogy rángatja a vállamat.
- Hmm? Bocsi csak elgondolkoztam... - mondtam zavartan. Ismételten nem figyeltem, mert megint csak kattogott az agyam azon amin az előbb is. Miért nem tudom kiverni a fejemből? Olyan nehéz ez az egész...
- Zayn! Zayn! Most se figyeltél igaz? - kérdezte kedvesen Liam, a gondolataimból kihúzva engem. Rá emeltem a tekintetem és megráztam a fejem.
- Megyek levegőzök egyet... - mondtam és hirtelen felálltam, majd kimentem a kórház elé és rágyújtottam. Hirtelen egy ismerős alak kezdett közeledni, majd a felismerés villámcsapásként ért belém. Perrie az.
- Szia édes! - köszönt és megcsókolt. Nem tántorodtam meg, hanem visszacsókoltam, amit egy hang zavart meg.
- Zayn minden rendben? Olyan gyorsan ki...ohh akkor én most visszamegyek és nem is zavarok. - fordult meg, majd visszafelé kezdett sétálni, de Perrie megállította.