11.fejezet~Bölcs kisöccse van

Megjött a legújabb rész!! Jöhetnek azok a komik!! Ja és imádlak Kovács Réka !!!!

Bölcs kisöccse van

"Tudod mi a legrosszabb dolog a világon...? Békíteni egy szerelmes párt, miközben az egyiket szereted..." - Carmen Philips

*Carmen szemszöge*

Vajon milyen lenne az életem, ha nem lennék beteg és nem lenne a szerelmem viszonzatlan? Fogalmam sincs, mert beteg vagyok és a szerelmem csak barátként gondol rám. Vagy még sem? Az egy hete történt csók elbizonytalanított. Pont ma egy hete, hogy megcsókolt én pedig vissza. Mi ütött belém?! Hisz barátnője van! Egy hete nem találkoztam senkivel csak a szüleimmel, testvéremmel és Ellel. Natetel a veszekedésünk óta nem beszélünk. Nem is keresett egyszer sem, se telefonon, se személyesen. Azért ez kicsit fáj. Ezek szerint ennyit jelentek neki...na szép! Egy hete a mellkasom folyamatosan szúr a betegség miatt. Egyre többször van hányingerem, pedig alig eszem valamit. Az állapotom romlott. Az orvos azt mondta, hogy van még esélyem. Kedves...állítólag 25%-om van a túlélésre. Nap mint nap azzal a tudattal fekszek le aludni, hogy lehet másnap nem kelek fel. Erre a tudatra általában elkezdek sírni, ezért mindig álomba sírom magam. Minden este zokogok, hogy vajon holnap felkelek e vagy nem. Borzalmas így élni...
Tegnap este is így aludtam el. Ez így nem mehet tovább! Valami megoldás biztos van!
Gondolkodásomból a telefon rezgése zavart ki. Egy sms-m jött Zayntől. Na már csak pont ez hiányzott!
"Rég találkoztunk:( Valamikor összejöhetnénk:) Z"
"Mikor? Bármikor ráérek:) C"
"Akkor ma? Egy 20 perc múlva a Starbucks-ban? Z"
"Oks. Akkor ott!"
Gyorsan leírtam ezt a három szót majd a szekrényem elé álltam. Elővettem valami egyszerű szettet, majd magamra kaptam. Egy magassarkúval és egy táskával társítottam, majd felkaptam a bőrdzsekim és útnak indultam. Gondoltam sétálok egyet, úgy se árt a friss levegő. Amint kiléptem az ajtón megcsapott az a bizonyos londoni levegő, ami átjárta minden porcikám. A hajamba néhol belekapott a szellő, ami olykor-olykor csikizett, ezért egy mosoly húzódott ajkaimra. Hamar odaértem a kávézó elé, majd benyitottam, ami egy csilingeléssel jelezte, hogy valaki jött. Akik egyedül ültek felkapták a fejüket, ami egy kicsit megijesztett. Szememmel Zaynt kezdtem keresni, de nem találtam. Mikor leghátra pillantottam megláttam fekete haját, jellegzetes tetkóit a kezén és a fülbevalóját. A szemeit sajnos nem láttam, mert a kávéját tanulmányozta. Megindultam felé, de még mindig nem nézett fel. Amikor leültem vele szembe, felemelte fejét és egy mosoly kúszott arcára.
- Szia! - köszöntem halkan.
- Szia! - szólalt meg szomorkás hangon.
- Mi a baj? - kérdeztem rá egyből. Nem szeretem szomorúnak látni, még akkor sem, ha ő nem is szeret.
- Összevesztünk Perrievel valami apróságon, ami miatt nagyon kiborult és most mosoly szünet van. - válaszolta kedvetlenül.
- Segítsek? - kérdeztem kedvesen. Egy aprót bólintott, ezért megkértem mesélje el. Tényleg egy kis semmiségen vesztek össze, de tényleg Zayn a hibás.
- Na gyere! - álltam fel, mert támadt egy remek ötletem.
- Akkor nem segítesz? - kérdezte elszomorodva.
- De! Csak gyere! - szóltam rá, mire felállt és követett. Az asztalok között mentünk el, mikor megéreztem, hogy valaki rácsap a fenekemre. Megfordultam és egy húszas éveiben járó fiú nézett rám vigyorogva. Az előtte lévő csokis turmixját megfogtam és egy hirtelen mozdulattal a fejére öntöttem. A srác felállt és emelte a kezét, de én azt elkaptam, hogy ne tudjon megpofozni. A csuklóját elkezdtem tekerni épp úgy mint Zaynnek egy hete.
- Kérj bocsánatot! - utasítottam.
- Dehogy kérek! - köpte nekem a szavakat, mire még egyet tekertem rajta. - Jó, jó bocsánat! - mondta mire én azonnal elengedtem és hátat fordítottam neki. Malik még mindig röhögött ezen a kis incidensen és már a hasát fogta. Nehezen lenyugodott így megindultunk a kocsijához.
- Kulcsot. - tartottam a kezem, hogy odaadja. A kezembe nyomta, így én beszálltam a vezető ülésre, Zayn az anyós ülésre és elindultam.
- Hova megyünk? - kíváncsiskodott gyermeteg hangon. Felkuncogtam, mivel annyira édes. Jesszus Carmen! Az ilyen gondolatokat azonnal ki kell vernem a fejemből! Hogy eltereljem a figyelmemet, bekapcsoltam a rádiót. - Nem válaszoltál a kérdésemre. - "durcizott" be. Karba fonta a karjait a mellkasán és csak előre figyelt. Annyira aranyos! Jézusom, Carmen! Ne kezd megint! - szidtam magam gondolataimban.
- Van nem messze egy virágos, ahol a legszebb virágokat lehet kapni a világon. - mosolyogtam rá, majd tekintetem újból az útra vetettem. Egy fél órás út után, leparkoltam és kiszálltunk a kocsiból. London határán van egy kis virágos, ahol gyönyörűek a virágok. Az ajtót kinyitottam, ami egy csilingelő hangot adott ki, jelezve, hogy jött valaki. A pult mögött lévő néni egyből felnézett és egy vigyor kúszott az arcára amint meglátott.
- Carmen! Rég jártál itt! - ölelt magához Mrs. West. Régen sokszor jártam ide, de mostanság nem nagyon volt időm.
- Csókolom Mrs. West! Hogy tetszik lenni? - kérdeztem udvariasan.
- Remekül, remekül! És mi járatban erre? - szólalt meg azon az öregecske hangján.
- A barátom összeveszett a barátnőjével és ki szeretném őket békíteni. - magyaráztam a helyzetet és közben Zaynre mutattam.
- És mi lányka kedvenc virága? - kérdezte aranyosan Mrs. West.
- Őőő... - motyogta Zayn. Felhúzott szemöldökkel figyeltem őt, de miután elmondta, hogy nem tudja, elővettem a telefonom.
- Szia! - köszönt kedvesen.
- Hali! Mi a kedvenc virágod? - kérdeztem hadarva Perriet.
- A fehér rózsa. Miért? - hallottam meg hangját, amiben kíváncsiság visszhangzott.
- Csak úgy. Köszi. Szia. - mondtam és lecsaptam a telefont. Mrs. West és Malik értetlen fejjel figyeltek engem, de én csak legyintettem egyet. Odasétáltam a fehér rózsákhoz és nézegetni kezdtem őket. A legszebbet kikaptam közülük, majd összefogtam pár vörös rózsával, majd ismét fehéreket raktam a csokorhoz. Mrs. Westtől kértem egy csomagoló papírt, amibe beletekertem, majd egy metszőollóval a végéből vágtam, hogy ugyanakkora legyen, eközben Zayn és Mrs. West beszélgettek suttogva, de úgy ahogy hallottam őket.
- Honnan tud ilyeneket? - szólalt meg Zayn.
- Mikor ideköltöztek egyszer eltévedt és bejött ide segítséget kérni. Nagyon jól elbeszélgettünk és mindig eljött ide megcsodálni a virágokat. Mindig nagy ámulattal figyelte, ahogyan csokrokat rakok össze, majd végül ő is elsajátította a módszert. Azóta minden héten eljön ide. - magyarázta a néni. Emlékszem aznap költöztünk ide és eltévedtem. Észrevettem ezt a kis boltot és bementem, hogy segítséget kérjek, de mikor megláttam milyen gyönyörű virágok vannak itt, egyből a kedvenc helyem lett.
- És mi a kedvenc virága? - kérdezte Zain.
- Na látod fiacskám ez az amit még én sem tudok. Mindig tesz rá utaló megjegyzéseket, de sosem találom ki mi az. - gondolkodott el az öreg hölgy.
- Kész is! - Malik kezébe nyomtam a csokrot, majd gyorsan kifizettem és indultunk is. - Akkor most foglalsz helyet egy étterembe és már csak el kell hívnod Perriet. - magyaráztam kedvesen. Beültem az anyós ülésre és vártam, hogy Zayn is beszálljon. Elindultunk hazafele, de az út csöndben telt. Csak a halk rádiót lehetett hallani, amin valami kellemes lassú szám ment. Gyorsan odaértünk a házunkhoz, majd elköszöntem Maliktól és bementem a lakásba. Bent nem volt zaj, így arra következtettem, hogy a szüleim dolgoznak, az öcsém meg a szobájában kuksol. Felrohantam a szobámba és az ágyba dőltem és halk zokogásba kezdtem. Fáj, hogy nem engem szeret hanem Perriet és fáj, hogy nekem kellett segítenem. Miért kérdeztem, hogy segítsek-e? Olyan hülye vagy Carmen!! Miért ártok saját magamnak? Azzal, hogy vele voltam a szívem gyorsabban vert mindig, de lelassult,mikor eszembe jutott, hogy csak barátként tekint rám. A könnyek már az ágyneműmet áztatták, de nem érdekelt, mert jól esett, hogy végre kiadom magamból az érzelmeim. Az ajtó nyitódására kaptam fel a fejem, így megláthattam Öcsém aggódó tekintetét. Az ágyamhoz sétált, majd felült rá és mellém feküdt, így pont egymást nézhettük.
- Mi miatt sírsz? - kérdezte kedvesen, de nem válaszoltam. - A betegség miatt? - szólalt meg mire megráztam a fejem, hogy nem. - Akkor anya és apa miatt? - ismételten nemleges választ adtam neki, mire gondolkozni kezdett. - Fiú miatt? - bökte ki végül, mire bólintottam egyet. Sírásom alább hagyott, ami azt jelentette, hogy egy picit megnyugodtam. Szorosan hozzám bújt és ásított egyet. Elkezdtem a fejét simogatni és halkan énekelni neki. Annyira aranyos tud lenni ilyenkor! Nagyon szeretem az öcsémet, mert mindig tudja mi a bajom és azt cselekszi, amit a szíve súg neki. Egyre laposabbakat pislogott, majd végül lehunyta szemeit és álomba merült. Az én szemhéjaim is kezdtek lecsukódni, majd mély álomba szenderültem.
Halk kuncogásra keltem fel, amire szemeim lassan nyitódtak ki. Mellettem még mindig Adam feküdt, így arra következtettem , hogy nem ő nevet. Pislogtam párat, hogy megszokjam a fényt, majd mikor teljesen kinyitottam a szemem, megláttam a zaj forrását.
 

- Jó reggelt...vagyis délutánt! - köszönt mosolyogva Eleanor.
- Látom neked jó. - dörmögtem, miközben óvatosan felültem, hogy ne ébresszem fel alvó öcsémet.
- Szombat van? - kérdeztem rá. Egy hatalmasat bólintott, majd a telefonomhoz nyúltam. Volt egy nem fogadott hívásom. Feloldottam a zárat, majd megnéztem, hogy ki keresett. Mikor megláttam a telefonszámot egyből a hívás gombra nyomtam.
- Haló? Itt Dr. Gillbert. - hallottam meg az orvosom hangját.
- Jó napot doktor úr! Láttam, hogy keresett. Mit szeretett volna mondani? - kérdeztem illedelmesen, miközben elhagytam a szobát és lementem a nappaliba, ahol a fiúj voltak, így az udvart vettem célnak. Kisétáltam a kertbe, miközben hallgattam a doktort.
- Az orvosok felfedeztek egy gyógyszert a rák ellen. Még csak kísérleti stádiumban van, de ha gondolja akkor megpróbálhatja. Gondolkozzon el ezen és hívjon, hogyha döntött. Viszlát! - köszönt,  ezét leraktam és a zsebembe rejtettem el a telefonom. Lesokkolt ez a hír. Lehet hogy van remény? - ezzel az egy kérdéssel a fejemben mentem vissza a nappaliba.
- Sziasztok! - köszöntem még mindig lesokkolva.
- Szia! - jött kórusban a válasz, ami normális helyzetben megijesztett volna, de most a gondolataim teljesen lefoglalt.
- Kivel beszéltél? - kérdezte Louis. Legyintettem egyet, mert még nem akarom elárulni.
- Mi újság van veletek? - tereltem a témát. Meséltek mindenfélét, hogy Lou már megint mit ökörködött meg ilyesmi, de nem igazán figyeltem. Mi van ha a gyógyszer nem hatna? Az se biztos hogy bevállalom mert még csak kísérleti stádiumban van az ügy. És ha beválna? 50-50% hogy hatásos-e a gyógyszer. De mi van akkor ha ront a helyzetem? Nagyon át kell gondolnom hogy mit választok...
- Aha. Persze,igen. - válaszoltam, mert valamit kérdeztek de nem igazán figyeltem, sőt...egyáltalán nem figyeltem.
- Figyelsz te? - kérdezte nevetve Harry.
- Persze. Miért? - hazudtam.
- Mert, azt kérdeztük, hogy veled mi újság, erre te azt válaszoltad, hogy aha, persze, igen. - magyarázta nevetve Liam.
- Bocsi de a gondolataim jobban lefoglaltak. Bocsánat, de nekem most muszáj sétálnom. - azzal felálltam és gyorsan kirohantam a házból, végig az utcán. Muszáj gondolkodnom, de EGYEDÜL.

*Liam szemszöge*

- Valami rosszat mondtam? - kérdeztem félve.
- Nem dehogy is. - hallottam meg El hangját a lépcső felől. Mind odakaptuk a tekintetünket és ott állt mosolyogva Adammel a kezében. Elkezdett felénk közeledni, majd leült egy fotelbe, az ölébe pedig a kis csávó.
- Nézzétek el neki, mostanság nem a legjobb az élete. - szólalt meg Ad.
- Mi történt? - kérdeztem magam elé nézve.
- Hol is kezdjem? Én még egyszer sem láttam sírni, tegnapig. Tegnap mikor megjött a szobájába ment és sírt. Sosem hagyta, hogy mások lássák sírni, de tegnap ez romba dőlt. Akkor láttam igazán, hogy neki mennyire is nehéz az élete. Rájöttem, hogy a betegsége kezdi felemészteni, hogy a szüleink miatt sosem volt igazán boldog és hogy...féltékeny. - magyarázta Carmen öccse. Féltékeny? Kire vagy mire?
- Kire féltékeny? - szólalt meg Niall.
- Az egészséges emberekre, legfőképp egy lányra. Mert annak a lánynak van valamije vagy inkább valakije, akit szeretne, de nem kaphatja meg. - habozott egy picit de végül elmondta.
- Ki az akit szeretne? - tette fel a kérdést Zayn, de szerintem nagyon is tudja a választ.
- Köt a titok tartás! - nevetett fel kisfiúsan. Okos egy fiú! Tudja mit szabad és mit nem szabad elmondania. Értelmes kisgyerek!
- Visszatérve ahhoz hogy sírt. Látni csak egyszer láttam, de hallani sokszor. Mostanában minden este álomba sírja magát. Nagyon rossz ezt hallani, de az még rosszabb, hogy nem tudunk neki segíteni. Ezt a harcot saját magával kell megvívnia. - mondta bölcsen Adam. Honnan ilyen okos? Egy normális kisgyerek nem szokott ilyen okos lenni...vagy igen?
- És este miért sírja álomba magát? - kérdezte Hazza. Erre én is kíváncsian várom a választ mert érdekel, hogy mi van Carmennel.
- A betegsége miatt. Egy hete folyamatosan romlik az állapota, ami a fájdalmakat növeli. A mellkasa mindig szúr és nehezen veszi a levegőt. Nem eszik semmit, de még is hányingere van általában. Az orvos szerint 25%-a van a túlélésre. - szólalt meg Eleanor. 25%? Az nagyon kevés...és a fájdalmak...nagyon erős egy lány, mit ne mondjak. Ehhez kell erő és kitartás, hogy legyőzze a betegségét. Nagyon aggódom érte, hiszen ez alatt az idő alatt amióta megismertük, nagyin megkedveltük. Én már húgomként szeretem, de szerintem a többiek is így vannak vele, kivéve egy valakit...Zaynt. Mert ő szerelmes belé...