22.fejezet~Ő hogy van?

Drágáim! Nos meghoztam ezt a nem túl hosszú és unalmas részt, de remélem azért tetszeni fog. Figyelmeztetlek titeket, hogy ennek a blognak nemsokára vége! Nos hogy happy vagy depi lesz a vége, azt nem árulom el, de valószínűleg rájöttök. Nem nehéz kitalálni, hogy hogyan végződik Zayn és Carmen szerelme. Nos nem is csacsogok tovább, jó olvasást! Ja és nézzetek be ide: KATT! és iratkozzatok fel! Nemsokára az a blog megnyitja kapuit szóval nem kell sokat várnotok! Ja és hogyan tetszik  blog új kinézete? Nekem nagyon!*-* A fejlécet az egyik barátnőmnek köszönhetem, szóval ha nem nagy fáradtság akkor nézzetek be hozzá: KATT! Higgyétek el érdemes benézni! Puszi Rebeka

Ő hogy van?

"Mikor megtudtam, hogy elhagyott, teljesen összetörtem..." - Zayn Malik

*Zayn szemszöge*

Reggel mikor felkeltem a szobában nem volt senki más, ezért hirtelen felültem az ágyban és ingatni kezdtem a fejem. Szerelmemet sehol sem láttam, se a cuccait. A szemem hirtelen megakadt az ágyán, amin egy levél volt az én nevemmel. Gyorsan átnyúltam és elvettem, majd azonnal kinyitottam és olvasni kezdtem.



"Szerelmem...
Tudom, ez nem lesz könnyű. Tudod jól, hogy nem vagyok jó a búcsúzkodásban, ezért írom ezt a levelet. Nate kiderítette, hogy Amerikában meg tudnak gyógyítani, ami számomra hatalmas lehetőség, ezért elmegyek. Remélem, majd egy nap megértesz és elfogadod a döntésem. Viszont azt tudnod kell, hogy bármi is történjen, én örökké szeretni foglak! Sok dolgon mentünk keresztül, de rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd! Nem várom el tőled, hogy várj rám, hisz, egy: nem biztos, hogy túlélem, kettő: ha meggyógyulok, az minimum egy év lenne. Remélem egy nap, majd tovább lépsz és elfelejtesz.
Szeretlek és sosem foglak elfelejteni!
Csók Carmen"


Miután végigolvastam, a kezemből kiesett a lap, míg szememből patakként folytak a könnyek. Lábaim felhúztam, hogy a könyökömet rátámasszam, majd kezeimmel két oldalról beletúrtam a hajamba és ott hagytam. A könnyek nem álltak le, ha nem még több jött, ami most nem érdekelt. Itt hagyott! Elment... Jó meglehet érteni, de miért csak egy levélben búcsúzott el?! Szóval ezért akarta, hogy a tegnap este tökéletes legyen... Az ajtón kopogtattak, de nem szólaltam meg, egy: mert nincs kedvem senkihez, kettő: mert a sírástól beszélni nem tudtam. Szinte már zokogtam, a könnyek csak csordogáltak végig az arcomon, le az államig, ahonnan lecsöppentek a takaróra. Az ajtó kinyílt, mire felnéztem, de csak a fiúk döbbent tekintetét láttam.
- Zayn minden rendben? - kérdezte Liam, miután mellém rohant és egyik kezét a vállamra helyezte. A sírástól nem bírtam megszólalni, ezért csak megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi sincs rendben. Mindenki körém állt és elkezdték kérdezgetni, hogy mi történt, miért sírok.
- Srácok... - szólalt meg Harry, mire mindenki rá nézett. A kezében volt a levél, majd remegő kezekkel továbbadta Louisnak. Végül mindenki elolvasta, majd sajnáló tekintetekkel találkoztam össze. Lehajtottam a fejem és tovább sírtam. Tudom nem férfias dolog sírni, de én tényleg szerettem őt! Én egyszerűen szerelmes vagyok belé! Megőrülök érte!

Egy év múlva

*Carmen szemszöge*

Kereken tizenöt hónapja hagytam el a családomat, a barátaimat és a legfontosabb személyt az életemben, a szerelmemet, Zaynt. Ennyi idő alatt sem tudtam elfelejteni, kiszeretni belőle. Azokból a csokoládébarna szemekből, amik mindig megigéztek, abból az éjfekete hajból, amibe mindig beletúrtam, azokból a csókos ajkakból, amiket mindig csókoltam, azokból a puha kezekből, amik mindig összekulcsolódtak az enyémmel. Így visszagondolva az egészre, egy könnycsepp gördült végig az arcom, amit azonnal letöröltem. Az utolsó ruhadarabom is beleraktam a bőröndömbe, amit össze cipzároztam, majd bementem a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe, amiből egy teljesen más lány nézett vissza, mint egy éve. Egy egészséges, normális alakú boldog, de mégis szomorú lány. Hosszú barna hajam eltűnt, ugyanis a kemoterápia alatt kihullott, majd miután kezdtem felépülni, kezdett visszanőni a hajam. Most éppenséggel a kulcscsontomig ér, miközben a fényben csak úgy csillog, mint még soha. Vettem egy mély levegőt, majd visszamentem a kórterembe és az ágyról levettem az egyetlen bőröndöm, majd kifelé vettem az irányt. Amint kiléptem a kórház ajtaján megcsapott a hideg szél, mire a dzsekimet összébb húztam, majd a várakozó Nate felé vettem az irányt. Ő egész végig mellettem volt és segített nekem átvészelni ezt az időszakot, ami kegyetlenül nehéz volt. Amint odaértem hozzá megöleltük egymást, majd a cuccom berakta a taxi csomagtartójába, addig én beültem a hátsó ülésre, mellém pedig legjobb barátom. A sofőr elindult a reptér felé, ahol végre felszállhatok a hazavezető gépre. Az út csöndben telt, nem szólalt meg senki, csak a rádió ment, ahonnan pont a One Direction szólt. Amint meghallottam a könnyek utat törtek maguknak és lecsordogáltak az arcomon. A kistáskámból gyors előkaptam egy zsepit, majd azonnal elkezdtem letörölgetni a sírás nyomait.

§§§

A repülő végre leszállt Londonban, aminek nagyon örültem hisz újra láthatom a kisöcsém. Amint levettem a táskám a szallagról, hirtelen valaki megkocogtatta a vállam. Megfordultam, mire szembe találtam magam kék íriszeivel és a kapucni alól kilógó szőke tincseivel. Arcomra egyből egy hatalmas vigyor kúszott, majd azonnal magamhoz szorítottam.
- Jaj Niall, annyira hiányoztok! Nagyon sajnálom! - magyaráztam, mire ő elkezdte a hátamat simogatni és nyugtatni.
- Semmi baj! Meg kellett ezt lépned! - suttogta a fülembe, mire elhúzódtam tőle és a szemébe néztem.
- Ő hogy van? - kérdeztem félénken, mire egy bujkáló mosoly jelent meg az arcán.
- Ezt ne itt beszéljük meg. - magyarázta, miközben szétnézett. Bólintottam, mire felvette  szemüvegét és köszönt Natenek is, majd tőle el is búcsúztunk, mert mennie kellett. Én és a szöszi maradtunk, ezért Niall illedelmes fiú módjára hozta a bőröndöm, majd berakta a kocsijába és hozzám vettük az irányt. Az út csöndben telt, de ez nem amolyan kínos volt, hanem inkább megnyugtató. Míg Niall a vezetéssel volt elfoglalva, addig én a gondolataimmal. Azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet Zaynnel. Talán már elfelejtett és új barátnője van? Vagy Perrie és Zayn újra összejöttek? Ki tudja... A szívem mélyén annak örülnék a legjobban, ha szingli lenne, de kizártnak tartom, hogy egy ennyire helyes pasira nem csapott volna le valaki. Amint megérkeztünk kiszálltam az autóból, miközben a szöszi már a bőröndöm vette ki. Elővettem a kulcsaim, majd kinyitottam az ajtót és bementünk a rég látott házba. Minden ugyanolyan volt, semmi sem változott.  Niall a bőröndöm lerakta a nappaliba, majd bementünk a konyhába, ahol leültünk.
- Tetszik az új hajad. – mosolygott rám a szöszi, amit viszonoztam, majd újra feltettem ugyanazt a kérdést, amit nem olyan régen megkérdeztem. – Hogy, hogy van? Nos, egészen jól. Miután elmentél, azután egy-két hónappal megfogadta, hogy meg fog várni, még ha beledöglik is. – nevetett fel, mire nekem egy mosoly húzódott az arcomra. – Most otthon van és gondolom alszik szokása szerint. - nevetett fel ismét, amin muszáj volt felkuncognom. Ezek szerint vár rám? Ezt nem hiszem el!
- De még mindig vár? - kérdeztem félénken, mire mosolyogva figyelt engem.
- Persze. De kezdi azt hinni, hogy nem élted túl ugyanis több mint egy éve mentél el. - magyarázta a végét halkabban, ami miatt egy picit megijedtem. Mi van, ha már feladta, hogy várjon? Akkor végleg búcsút mondhatok a szerelmemnek!
- Mit tegyek? - kérdeztem félve, mire elkezdte simogatni a csupasz állát, amin muszáj volt felnevetnem, mire ő felkuncogott.
- Szerintem valami hatásos belépő kéne. - gondolkozott hangosan, mire én is elkezdtem törni a fejem. - Mi lenne, ha a következő koncertünkön énekelnél? - szólalt meg érdeklődve, mire heves bólogatásba kezdtem. - A következő koncertünk, pont holnap lesz. - vigyorgott, mire nekem kikerekedett a szemem.
- Holnap? - kérdeztem félve, mire bólintott. - Nem fog menni! - kezdtem tiltakozni, mire Niall elég érdekes fejet vágott, aminek hatására felkuncogtam. - De Niall, nekem ez nem fog menni... - suttogtam magam elé, mire a szöszi megsimította a karomat.
- De! - szólalt meg határozottan, mire a szemöldököm az egekbe szökött. - Na most válasszuk ki, hogy melyik számot fogod énekelni. - magyarázta, mire bementem a bőröndömhöz, amiből kivettem a laptopom. Visszasiettem a konyhába, majd bekapcsoltam a gépem és kutatni kezdtünk. Amint kiválasztottuk, hogy melyik lesz, kinyomtattuk a szöveget, majd elkezdtem gyakorolni. Niall segített tökéletesíteni a hangomat, amiért iszonyúan hálás vagyok neki. Néhány résznél megmutatta, hogy hogyan énekeljem, hogy hogyan jó. Több órán át segített, ami miatt folyamatosan csak azt mondtam, hogy köszönöm.
- Amúgy a többiek tudják, hogy visszajöttem? - kérdeztem félve, miközben az ujjaimat tördeltem. Mosolyogva megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nem, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Sokáig beszélgettünk még, de sajnos őt hívták a többiek, hogy hol van, mert próbájuk lesz. Szerencsére csak annyit mondott, hogy egy ismerősénél, amivel engem nem leplezett le, majd elköszöntünk egymástól és elment. Mivel én egyedül maradtam a házban, ezért a csomagommal együtt felmentem a szobámba, ahol minden ugyanúgy volt. Vagyis nem. Az ágyam olyan, mintha belefeküdtek volna és utána nem igazították meg. Levettem a cipőm, majd lassan belefeküdtem a pihe-puha ágyikómba. A párnámon és a takarómon hirtelen egy olyan illatot fedeztem fel, amit bárhol felismernék. Zayn illata...ezek szerint ő feküdt az ágyamban. Egy hatalmasat szippantottam a párnából, mire az egész testem átjárta a melegség. Somolyogva keltem fel, majd az íróasztalomhoz ültem, amin képek voltak. Összesen három kép volt. A bal oldali fotón én és Adam vagyunk, amint átkaroljuk egymást és vicces fejet vágunk. A jobb oldali képen Natetel vagyok, miközben egymást öleljük a parkban. A középső a legszebb. Az a nap felejthetetlen. De ez a fotót nem az enyém, vagyis Zayn hozta be és rakta ide. Ő és én vagyunk rajta, miközben csókolózunk...ezt még ő készítette a telefonjával...ezek szerint megcsinálta, hogy nem csak Ő, hanem én is emlékezzek erre a napra. Életem legeslegszebb napja volt, az egyszer biztos. Észre se vettem, hogy az arcomat elárasztották a könnyek, amik lefolytak az államig, onnan pedig a szőnyegre, esetleg a zoknimra csöppentek. Nem töröltem le őket, hanem inkább megfogtam azt a képet, amin Mi vagyunk és azzal együtt befeküdtem az ágyba. Magamra húztam a takarót, majd álomba sírtam magam.

Délután, vagyis inkább este keltem fel. Amint kinyitottam szemeim, tekintetem az órára szegeződött, ami nyolcat mutatott. Azonnal felültem, majd kiugrottam az ágyból és megigazítottam magamon a ruháim, majd halk sutyorgást hallottam meg az ajtóm túloldaláról.
- Szerinted felébredt már? – hallottam meg Adam édes hangját.
- Nem tudom… Szerintem nyissunk be…vagy ne? – kérdezte Eleanor. Istenkém, legelőször nem ismertem fel a hangját, hisz annyira rég beszéltünk már. Halkan odasétáltam az ajtóhoz, majd lenyomtam a kilincset és résnyire kinyitottam. El hatalmas sikongatásba tört ki, mire én is követtem példáját, majd teljesen kinyitottam a nyílászárót, hogy egymás nyakába ugorhassunk. Amint megtettük, lehajoltam kisöcsémhez, majd felkaptam a karjaim közé és szorongatni kezdtem. Miután kiölelkeztük magunkat bejöttek a szobámba, majd én és barátnőm leültünk az ágyra, míg Adam az asztalom előtti görgős székbe. Eleanor hirtelen hátrafordult a párnák felé, majd a képet a kezei közé vette.
- Ugye tudod, hogy még mindig vár rád? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam egyet és a bekereteztetett fotót kivettem a kezéből, majd az éjjeliszekrényemre helyeztem.
- Minden nap felhív minket, hogy hazajöttél-e. – magyarázta Adam. – Fogadjunk pár perc múlva csörögni fog a telefon. Mindig ilyen tájban szokott hívni.
- Mi? – kerekedett el a szemem, majd beharaptam az alsó ajkam. – De nem mondhatod meg, hogy itthon vagyok! – kezdtem tiltakozni, mire elég érdekes fejet vágtak, úgy hogy elmagyaráztam, mire készülünk Niallel. Így már értették, hogy miért nem, majd eltereltem a témát és másról kezdtünk beszélgetni. Elég hosszasan kitárgyaltunk mindent, majd Elnek mennie kellett, mert Louis hívta és Adamnek pedig le kellett feküdnie aludni. Miután magamra hagytak elmentem fürödni, majd befeküdtem az ágyba elkezdtem a plafont bámulni. Hirtelen kopogásra lettem figyelmes az ajtómon, mire komótosan kikeltem az ágyból és odasétáltam.
Amint kinyitottam az ajtót a szemem kikerekedett, a hasam görcsbe rándult, a lábaim remegtek és még levegőt is elfelejtettem venni.