2.évad 1.rész - Éjszakai hülyeség

Sziasztok Manók!<3
Tudom utáltok:D de már megszoktam:D remélem tetszeni fog a rész és a végén meglepődtök majd:D nem is dumálok olvassátok és komizzátok;) <3
Puszi P.Z.<3 

"Egy lánynak mindig szüksége lenne egy apára, hogy neki is legyen legalább egy olyan hőse, aki sohasem hagyja cserben..de én már nem tudom mit gondoljak.. Cserben hagyott! Értitek? Itt hagyott... Pedig úgy volt, hogy Apa és Lola mindörökké...de mindegy hagyjuk.." - Lola Malik

Lola Malik

Miután hangos ordibálás és nevetés révén nem lehetett rendesen megtartani a négy osztályfőnöki órát még a holnapi nap első két órája is az igazgatóval lesz. Ennek persze a fő oka én és Benjamin voltunk, ugyanis nem tudott magával bírni és persze tök „véletlen” nekem jött szünetben és majdnem magamra borítottam a teámat, de szerencsére még időben eltartottam magamtól, így csak a padló ízlelte meg a finom citromos italomat. Persze ezt nem hagyhattam szó nélkül, így a maradékot rá öntöttem, aminek nem volt köszönet a vége. A gyönyörű fehér pólóján díszelgett a halványbarna ragadós folt, ami miatt szemei dühben forogtak és tekintete szinte perzselt. Szinte. Engem nem igazán hatott meg a nyavalygása, így csak egy gúnyos vigyor szökött az arcomra, majd a műanyag poharat összenyomtam, míg a szabad kezem a szám elé emeltem.

- Hoppá, bocsánat. – szólaltam meg cinikus hangnemben, mire egy fintor futott végig az arcán, majd sarkon fordult és elment. Nevetve összenéztünk Vioval és bementünk a terembe, ahol Ben már ott volt és meztelen felsőtesttel kutakodott a táskájában. Amint megláttam a lélegzetem is elállt, őszintén megmondva eléggé vonzónak találtam abban a pillanatban, de egyből elkergettem ezeket a gondolatokat, mikor oldalról Vi megbökött az ujjával. Lesütöttem a szemeim, majd összepakoltam a dolgaim és a táskám feldobtam a vállamra, majd Violettel kiindultunk az iskolából.

- Bocsi Lola, de most nem megyek veled haza… - rágta a szája szélét legjobb barátnőm, mire kérdőn felé fordultam.

- Miért? – kíváncsiskodtam kedvesen, mire szemei csillogni kezdtek mikor hirtelen odajött hozzánk egy szőke fiú és hátulról átölelte a barátnőm, majd egy puszit nyomott a nyakára. – Ja, értem már. – vigyorogtam kajánul, mire Violet mosolyogva megforgatta a szemeit – Akkor, holnap találkozunk reggel. Puszi – köszöntem el mosolyogva, majd megfordultam és elindultam egyedül haza. A gondolataim összevissza cikáztak, mikor hirtelen valaki mellettem kezdett gyalogolni.

- Csá. Mizu? – kérdezte vigyorogva a meztelen felsőtestű Benjamin, mire azonnal megálltam és furán méregettem.

- Te meg mit akarsz tőlem? – vontam fel a fél szemöldököm, majd felszegett állal ismét elindultam nem törődve a fiúval.
- Én semmit... - nevetett fel úgy, mintha tudna valamit amit én nem. Gyanúsan méregettem, majd nem foglalkoztam vele és tovább sétáltam. Tíz perc alatt hazaértem, csak sajnos volt egy kis gond. Benjamin is jött velem.
- Mit akarsz? - vontam kérdőre, mire elmosolyodott, majd megkerült és benyitott a házunkba.
- Sziasztok! - köszönt, mire én is bementem.
- Á Lola! Jó újra látni téged! - köszöntött mosolyogva Louis(?). Szorosan megöleltem őt és Eleanort, majd kérdőn fordultam feléjük.
- Mondjátok, hogy csak egy vicc az egész az, hogy ez... - mutattam Benre - ...a fiatok... Ugye csak örökbe fogadtátok? - néztem rájuk kétségbeesetten, mire nevetve megrázták a fejüket. - Ahj! - morogtam, majd fogtam magam és feltrappoltam a szobámba. Miután felértem a suli táskám helyett, egy másikkal mentem le, amiben az órámra szükséges dolgok vannak. Hogy milyen óra? Tánc. Élek-halok a táncért és elég sok fajtát tudok is. Most nem mennék bele a latolgatásába, mert így is sietnem kell. Amint letrappoltam a táskámmal a vállamon mindenki rám kapta a tekintetét.

- Hát ez meg hova megy? - szólalt meg az ifjabbik Tomlinson.

- Képzeld van nevem is. - morogtam egy gúnyos mosollyal - És nem mindegy neked, hogy én hová megyek?! - váltottam bunkóra. A válaszomra Ben a szülőkhöz fordult és tőlük is megkérdezte, mire anyum már nyitotta a száját. - El ne merjétek mondani ennek a fogyatékosnak! - parancsoltam rájuk, mire mindenki bólogatni kezdett, kivéve anya. - Igen? - kérdeztem unottan.

- Kérj bocsánatot. - utalt arra, hogy Benjamint csak úgy lenyomiztam. Megforgattam barna szemeim, majd megszólaltam.

- Sajnálom.. - ám itt még közel sem volt vége a "bocsánatkérésemnek". - Sajnálom Louis és El, hogy ilyen egy fogyatékos fiatok van. - folytattam egy hatalmas gúnyos vigyorral, mire Louis és apa felnevetett. Benjaminra néztem, aki lehajtott fejjel állt és rázkódtak a vállai, ami azt jelentette, hogy nevet.

- Ugye tudod, hogy anyád humorát örökölted? - kacagott fel Eleanor jóízűen, mire elmosolyodtam.

- Ne is mondjátok...tiszta Carmen az egész lány...kivéve egy valamiben. - szólalt meg apám. Kérdőn fordultunk felé, mire folytatta - Csodás hangja van... - nézett rám mosolyogva, mire egy kicsit elpirultam.

- Jajj, azért ne hidd már azt, hogy neked annyira jó hangod van! - vihogott fel az idősebbik Tomlinson, de mindenki tudta, hogy viccelődik.

- Hát nem tudom ki is énekelte ki mindig a magas hangokat... - vágott fel apu, mire felnevettem.

- Drágám nem akarlak siettetni, de el fogsz késni. - szakított félbe anyu, mire ijedtség ült ki az arcomra. Odamentem anyuhoz, majd egy puszit nyomtam az arcára, majd apuhoz fordultam. 

- Vigyázz magadra kincsem... - suttogta mosolyogva. Bólintottam egyet, majd megöleltem és az ajtó felé vettem az irányt.

- Sziasztok! - kiáltottam el magam, majd elindultam London hűvös utcáin. A gondolatok hevesen cikáztak a fejemben, de leginkább csak egy valaki. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy elhesegessem ezeket a gondolatokat, majd sietős léptekkel haladtam tovább.

***

- Megjöttem! - kiáltottam el magam mikor beléptem az otthonomnak nevezett házba, majd becsaptam az ajtót és a nappali felé vettem az irányt. Bent megtaláltam mindenkit. Hogy kik tartoznak a mindenkibe? A szüleim, a Tomlinson család és a Horan család(?). 

- Ricki! - visítottam fel vigyorogva Odett fiára, aki kacagva futott felém. Mosolyogva guggoltam le, majd az ölelésembe zártam. - Jaj te úgy hiányoztál! - nevettem, miközben felálltam és megpörgettem a levegőben, amire egy hangos kacaj volt a válasz.

- Khm.. - hallottam meg Niall hangját.

- Hogyne-hogyne ti is. - legyintettem, majd újra Patrick felé fordultam.

- Hogy lerázott a lányod. - bámult az ír manó apumra, aki csak hangosan felröhögött.

- Gyere édes, kapsz egy kis csokit. - vigyorogtam a kezemben tartott kisfiúra.

-  A-a! Nem ehet csokit, mert elhízik. - szólt rám Detti mosolyogva, mire bólintottam egyet.

- Akkor most nem kapok csokit? - szontyolódott el Ricki.

- Dehogynem csak titokban. - kacsintottam rá suttogva, mire felnevetett. Besurrantunk a konyhába, majd a hűtőből kivettem két kinder szeletet és egy kinder tojást. A tojást odaadtam Rickinek, aki azzal a lendülettel el is futott. Megfogtam a két csokit, majd visszamentem a nappaliba. Odamentem apuhoz és beleültem az ölébe, majd a kezébe nyomtam az egyik kinder szeletet.

- Köszi kicsim. - mosolygott rám, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Ahogy nézem ugyanolyan édesszájú vagy, mint az apád. - kacagott fel Eleanor.

- Nem tudom miről beszélsz. - nevettem fel. - Anyu szerint le se tagadhatnánk egymást...Bár én nem is akarom. - mosolyodtam el, majd beleharaptam az édességembe és hátradőltem apu mellkasára.

- Amúgy miért is vagytok itt? Mármint nem baj, meg hiányoztatok is csak fura... - magyarázkodtam egyből, mert szeretem őket, csak akkor is fura. Az összes felnőtt azonnal rám kapta a tekintetüket, amikből sugallott valami...valami olyan, aminek biztos, hogy nem fogok örülni. Előre féltem a választól.

- Lola, azért vagyunk itt, mert el fogunk menni.. - kezdte Louis.

- El kell utaznunk egy kis időre... - folytatta Niall.

- És a feleségeknek is jönniük kell...így ti egyedül maradtok... - szólalt meg apa a hátam mögül.

- A lényeg végülis az, hogy össze fogtok költözni addig is, hogy tudjatok egymásra vigyázni és Patrickról gondoskodni. - anyám hangja élesen hasított a fülembe. Fel sem fogtam a dolgokat, csak szívtam magamba az információkat.

- Liamék házába fogtok költözni, mert az a legtágasabb és Violet is veletek fog lakni. Persze Liam és Danielle is jön velünk, így teljesen magatokra maradtok. - fejezte be Odett. Lassan felálltam, mire apa megfogta a csuklómat, de egy gyilkos pillantásom után elengedett. Komor arccal lassú léptekkel mentem fel a lépcsőn, majd miután erősen becsaptam magam után az ajtót a szobám közepén megálltam. Körülnéztem. Nem láttam mást csak bútorokat és milliónyi emléket. Az ágyam alól elővettem a bőröndöm, amit a szekrényem elé toltam, majd kinyitottam a két ajtót és beleöntöttem az összes ruhámat. Nem foglalkoztam azzal, hogy összegyűrődnek, csak minél hamarabb el akartam tűnni. Nem fogok megállni siránkozni, azért mert a szüleim csak úgy itt hagynak. Legalább elmondhatták volna hamarabb is, hogy elmennek. És egyáltalán hova, miért és mért most mennek el?! Itt hagynak a barátnőmmel, egy kisfiúval és egy gyökérrel. Szuper. Most nagyon mérges lettem, ami nem jó, mert olyankor török-zúzok. Hirtelen kopogtattak az ajtómon, majd benyitottak.

- Kicsim pakolj össze, mert ma este indulunk... - kezdte anyám, mire tikkelni kezdett a szemem. Ma este?! Ezek meg vannak hibbanva? 

- Kifelé... - suttogtam az ajtóra mutatva, de szülőm meg sem mozdult. - Azt mondtam kifelé! - üvöltöttem rá édesanyámra, mire ő szomorú arccal kiment. Tudom, hogy nem helyes, ahogy viselkedem, de egyszerűen nem tudok másképp. Miután kiment nem csukta be maga után az ajtó, így hatalmas léptekkel megindultam, majd megálltam. Megfogtam a nyílászárómat, majd amilyen erősen csak tudtam, becsaptam. Hallottam valamiféle reccsenést, de nem érdekelt.

Rühellek pakolni, de most muszáj...Az egyességünk örökre szólt, nem? Tévedtem...@Lol"W"M

Miután a hatalmas bőröndöm megtelt a ruháimmal és a cipőimmel, elővettem a másikat, ami kisebb volt. Abba belepakoltam a fürdőmből az összes holmimat, majd a polcaimról kezdtem lepakolni az iskolába szükséges holmiaimat. Leutolsó sorban az éjjeliszekrényemről a laptopom és a fiókból a titkos összetakarított pénzem, amit eldugtam a táska legmélyén. Szép kis összeg volt, amiről nem kell senkinek sem tudnia. Miután kész voltam, megindultam az ajtóm felé, de megálltam előtte. Hoppá. Végigrepedt az ajtóm a kilincstől kezdve felfelé. Mindegy. Kitártam magam előtt, majd a két bőröndöt kihúztam a folyosóra. Amiben a ruhák voltak, abban nem volt semmi törékeny, így csak legurítottam a lépcsőn. 

- Ne segítsek inkább? - hallottam meg Louis nevető hangját.

- Ne. - feleltem komoran, mert ugyanis Loura is haragszok. Vele majdnem minden nap beszélek telefonon, még sem mondta el a dolgot. - Niall! - kiáltottam el magam, mire a szöszi szinte azonnal mellettem termett. - Kérlek segítesz? - mosolyogtam rá angyalian.

- Bármikor. - vigyorgott, majd megfogta a törékeny cuccokkal teli bőröndöm és óvatosan levitte.

- Köszönöm! - mosolyogtam rá, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Mennyi időre is mentek? - fordultam Odett felé.

- Öhm...nem tudni pontosan...lehet, hogy hetek, de lehet hogy hónapok, mire visszajövünk. - sütötte le szemeit, mire bólintottam egyet. Odamentem a többiekhez, de még csak a szüleim közelébe sem mentem. Leültem Ben mellé, mire egy kaján vigyor kúszott az arcára.

- Figyelj Lola... tudjuk, hogy rosszul esik... - kezdte Louis, mire felmutattam a kezem, hogy maradjon csöndbe, mert nem érdekel. Inkább felálltam és indulni készültem, mikor újra megszólalt. - Lola, had magyarázhassuk meg legalább. - folytatta, mire azonnal megálltam, ugyanis elszakadt a cérna.

- Megmagyarázni?! - fordultam azonnal feléjük. - Mit?! Hogy elmentek több hónapra?! Hogy nem volt bennetek annyi tisztesség, hogy hamarabb szóljatok?! Ugyan kérlek Louis! Veled szinte minden nap beszélek és annyit nem tudtál volna mondani, hogy boccs de elmegyünk, számíts erre. Nem helyette inkább titkolóztatok. Szép kis család. - hangomban, annyi gúny és düh volt, hogy még magam is meglepődtem rajta. - Apa..komolyan...azt hittem, hogy mi jó páros vagyunk együtt. Emlékszel? Apa és Lola mindörökké...de tévedtem. Nagyon nagyot tévedtem. Csalódtam bennetek. De legfőkép benned, Apu. - hangom a végére már halkan csengett. Nem akartam ezt mindenki előtt, de ők hozták ki belőlem. Sarkon fordultam, felvettem a cipőm és a kabátom, majd a két bőröndömet megfogtam. - Majd ha visszajöttök, akkor beszélünk. Sziasztok...Szia Apu. - fordultam utoljára vissza, mire édesapám felállt, de mielőtt még elérhetett volna hozzám, kimenekültem a házból, miközben magam után húztam a két táskám. Gyors léptekkel igyekeztem Viohoz, de nem voltam elég gyors, mert út közben még eleredtek a könnyeim. A folyékony szomorúság meleg cseppekben távoztak, végigcsúszva az arcomon. Mikor odaértem a hatalmas házhoz, becsöngettem, majd pár másodperc múlva nyílt az ajtó. Barátnőm vörös szemekkel nézett rám. Nem kellett megszólalnunk, hogy tudjuk miért sírunk. Segített  bevinni a csomagjaim, majd felmentünk az emeletre, ahol öt hálószoba volt. Egy Vionak, egy volt Liaméké, a többi pedig a miénk. Azonnal elfoglaltam a legutolsót, majd mondtam barátnőmnek, hogy most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Megértette, hogy miért, de még mielőtt elment volna, közölte, hogy Daniék már nincsenek itthon. Becsuktam az ajtómat, majd a bőröndjeimet kinyitottam. Megfogtam a ruháimat, és szépen rendezetten elpakoltam őket a szobából nyíló gardróbba, ami közös volt a mellettem lévő szobával, így csak a felét foglaltam el. Miután teljesen kiürítettem az egyik táskám, jöhetett a másik. Mindent szépen elhelyeztem a kijelölt helyre, majd fáradtan dőltem be az ágyba. Oldalra fordítottam a fejem, így megpillanthattam az erkélyre nyitó ajtómat. Komótosan felálltam és elcsoszogtam odáig, majd lenyomva a kilincset, magam elé tártam a gyönyörű kilátást. Nekitámaszkodtam a korlátnak, becsuktam a szemem és csak élveztem a magányt. A lágy szellő bele-bele kapott a hajamba, és mintha valamiféle dallamot susogott volna a fülembe, annyira fújt. Hihetetlenül jó érzés volt és kezdtem megnyugodni tőle. Hirtelen ajtó kattanást hallottam, de nem a sajátomét, hanem a mellettem lévő szobáét. Nem nyitottam ki a szemem, ezért csak halk lépteket hallottam, amik egyre közeledtek felém. 

- Figyelj, tudom hogy nem bírsz, de segítenél kérlek? - szólalt meg Ben, mire kérdőn pillantottam felé. - Patrick az őrületben kerget. - mondta meggyötört arccal, mire egy halvány mosoly üt ki az arcomra egy pillanatra. - A szobámban van. - intett a fejével az üvegajtaja felé, mire megindultam befelé. 
- Gyere Drágám! - mosolyogtam, miközben felvettem a kezeim közé. - Elmegyünk fürdeni jó? - mondtam tovább, miközben megborzoltam a haját, majd bevittem a fürdőbe. Szerencsére eléggé járatos vagyok a lakásban, mert barátnőmmel születésünk óta legjobb barátok vagyunk, így elég sokszor jártam itt a 14 év során. Megengedtem a kádat, majd levetkőzött, így beleültettem. A habos vízbe belerakosgattam a játékait, amivel el lesz egy ideig. Miután kimentem, nem csuktam be az ajtót, hanem csak behajtottam. A szobám felé vettem az irányt, de hirtelen megálltam Ben ajtaja előtt és benéztem. Éppen az ágyán ült és egy akusztikus gitár volt az ölében, amin gyönyörűen játszott. Megálltam és az ajtófélfának dőltem, majd melleim alatt összefontam a karjaim és mosolyogva figyeltem őt, miközben kiereszti hangját. Hirtelen melegség öntött el, miközben hallgattam bársonyos, különleges hangját, amit Louistól örökölt. Miután abbahagyta az éneklést és a gitározást, felnézett egyenesen rám. Pír szökött az arcomra, mire lesütött szemekkel kezdtem a földet nézegetni, mintha az annyira érdekes lenne. 
- Szépen énekeltél az előbb... - motyogtam még mindig lefelé nézve, mire felállt és a gitárját neki támasztotta a falnak, majd megindult felém. Már azt hittem, hogy hozzám jön, de helyette inkább kikerült és lement a lépcsőn. Öhm..hát jó. Esetlenül álltam még mindig az ajtajában, majd erőt vettem magamon és a fürdő felé vettem az irányt, ahonnan Patrick kiabál nekem, hogy végzett. Kiemeltem, majd megtöröltem, a kikészített pizsamáját felvette és lement a lépcsőn. Érdeklődve sétáltam be a konyhába, ahonnan pizza illat szállingózott felfelé.

- Jó étvágyat! - tolt elém barátnőm egy hatalmas szeletet, mire mosolyogva pillantottam rá.

Miután mindenki jól lakott, Patrickot lefektettem aludni, persze nem maradhatott el az esti mese, így még egy 10 percet bent kellett töltenem nála. Miután végre kiszabadultam a kis csöppség szobájából, barátnőm elköszönt, mert álmos volt, míg én lementem a nappaliba tévézni. Elterültem a kanapén, majd a mesecsatornára nyomtam. Nem tehetek róla, imádom a meséket. Éppen a SpongyaBob Kockanadrág ment, így vigyorogva néztem a rajzfilmet.

Benjamin Tomlinson

A fürdőből kilépve meghallottam a nappaliban zúgó tévét, így lefelé vettem az irányt. Valami rajzfilm ment, míg a kanapén egy alvó Lolat pillantottam meg. Mosolyogva megráztam a fejem, majd kinyomtam a fénydobozt és óvatosan felemeltem a lányt. Miközben mentem fel a lépcsőn, kezeim közt Malikkal, egyszer csak azt vettem észre, hogy karját körém fonja, majd szorosan hozzám simul. Elmosolyodtam tettén, még ha közben mély álomban is volt.

Amint beértünk a szobájába, óvatosan lefektettem az ágyra, majd elkezdtem levetkőztetni. Nehogy félre értsétek, nem vagyok perverz vagy bármi ilyesmi! Miután már csak a fehérneműje volt rajta, betakartam, hogy kényelmesen tudjon aludni. Igaz bevallom végigmértem és el kell ismernem tökéletes alakja van. Bár nem csodálom egy modell anyuka után. Éppen indulni készültem, mikor hirtelen valaki megfogta a csuklóm.

- Ne menj el... - motyogta a párnájába, mire megálltam. - Aludj velem. - fordította felém a fejét és résnyire nyitotta szemeit.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem szinte suttogva.

- Nem. - nevetett fel halkan és álmosan. - De gyere már! - húzott le magához csukott szemekkel, amin jót derültem. Bebújtam mellé a takaró alá, majd hátulról átöleltem, magam sem tudom miért. - Jó éjt.. - suttogta Lola, mire egy puszit nyomtam a vállára. Úristen mit csinálok?! Teljesen meghibbantam?! Nem vagyok komplett, az biztos! Elhesegettem a magamat szidalmazó gondolatokat, majd lehunytam szemeim.